Én se kis-, se nagyregényt nem írok, Kórteremben olvasás se fűt, Körbe vesznek elvonási kínok, S vágyni kezdem én is azt a tűt. Van, ki írt keresett sebesülten, Van, ki védte a pályaterét... Ej, fiúk, haverok kiterülten, Jobb, ha senki se szúrja erét! Kérdezek, de kételyek felelnek, Lelkem így aligha lel vigaszt - Fekszem itt, ahol nyakaltak-nyeltek, Szúrtak és szagoltak annyi grasst. Van, hogy lelkeden átdöf a töltet, Van, hogy rád szabadult a magány... Ej, fiúk, a ti „morfi”-tok ölhet - Apomorfinon élni vagány! Skizofrén az egyik ismerősöm (Csípi őt egy ápolónk, a lány), S ésszel él: „Ha nincs se pénz, se kölcsön, Zimin-cseppre térek át talán.” Van gerinc, amit extasy tört meg, Van, ki szívben okozta a flasht... Bár regénybe valók e lököttek, Én csak eldalolom nekik ezt.                                
© Marosi Lajos. Fordította, 2013
© Marosi Lajos. Előadása, 2020