Ma csend honol itt, nem a szívdobogás - A kerti padokra való az. Golyó hatol át, fura mellbe rugás, Agyam zakatolva fogalmaz: „Hiú reményt nem ér hazudni - Belakja más az árkaink.” Nekünk időnk se volt ocsúdni - S a harcmezőn a srácaink! „Utánam a Vízözön!” - egy mit akart? Magára kihívta a Sorsot. Ha most török átal, az ésszerü rajt: A Vízözön értse a dolgot. Csak ez maradt: szemem lehunyni, A rozst karomba zárva ím. Nekünk időnk se volt ocsúdni - S a harcmezőn a srácaink! Ki lép a helyemre, rohamra ki kész? Ki ér el az egykori hídig? Remélem, amott az a nyurga, merész, Kin átfagy a szvetter az ingig. De jó egy pillanatra tudni: Van új, ki védje sáncaink. Nekünk időnk se volt ocsúdni - S a harcmezőn a srácaink! Nem érzik a mellek a szívdobogást, Enyém töri csak meg a csendet, Kopogja: a végem idéz ide mást, A vég - valakiknek a kezdet. Csak ez maradt: szemem lehunyni, A rozst karomba zárva ím. Nekünk időnk se volt ocsúdni - S a harcmezőn a srácaink!
© Marosi Lajos. Fordította, 2016
© Marosi Lajos. Előadása, 2020