Velőmbe kúszik ím e gyík, a lankadás, A szív s az ész között csitult az osztozás, Ha gázt adok, nem izgat úgy a gyorsulás, S a tűkanyar csak út, nem új varázs. Ma nem szorít belül szerelmi szenvedély, Idegzetem se jól feszül - no tépd, ne félj! -, A száritókötél tesz így a súly szerint, S nem érdekel ki győz: a srác, vagy én megint. Gyere üss, s ledob en– gem a mén! Ide süss, csak a „nem– sem” enyém. Fogat lehűt a víz, de inni nem való, S a sürgetés ügyeknek, arcnak úgyis árt. Ha elrohadt a húr, az árva íj se jó, Befűtök én - a kályha tört nyilakra várt. Feszüljek és nyomuljak? Á! Vagyok csak itt... De még az induló roham se lelkesít. Nem áldom - ejtem én az önfeláldozót, S az esztelen merész nem ér egy árva szót. Gyere üss, s ledob en– gem a mén! Ide süss, csak a „nem– sem” enyém. Én nem hozok titokra fényt, se változást, S csomózni nem fogok, sem azt bogozni szét. A tompaszög kihagyhat újrahajlitást, Hisz egy hegyes megér sok tompaság-izét. Övem lazább, vagy elszorít - kicsit se sért! Fejem nem érdemel golyót - ha nincs miért. A lényem ablak, oly kitárt, a fénynek út - S ki venne észre szürke lenbe szőtt borút? Gyere üss, s ledob en– gem a mén! Ide süss, csak a „nem– sem” enyém. Sebem ma egy se ég, a forradás se nyúz - A testemet borítja sok steril kötés. S nem öl, nem irritál, rugóra fel se húz Se gondolat, se álmodás, se kérdezés. Szeressek, és kötődjek bárkihez? Nem én! Hogy „aj, de kéne”, nem beszélhető belém. S mivel a záp okoskodás elundorít, Se néma sejtelem, se csizma nem szorít. Gyere üss, s ledob en– gem a mén! Ide süss, csak a „nem– sem” enyém. A bölcselők kövét hagyom, keresse más, Hisz éltető-gyökér se volt, de lám, kinőtt. Sem ihlet el nem ér, se sokk, se lobbanás, S nem is remélek én a cél előtt. A harcra ment erőm, s hiába: vonz a Föld - Alul lefekszem én, s kötél libeg, de fönt. A szívem félrever, s nem is belül talán - Az óra üt: a „nem” s a „sem” világa vár. Gyere üss, s ledob en– gem a mén! Ide süss, csak a „nem– sem” enyém.
© Marosi Lajos. Fordította, 2017
© Marosi Lajos. Előadása, 2020