A publikumnak átad ím a fény - Szokás szerint a mikrofonhoz állok: Ikon talán, mit úgy akartam én... De - gukker az, s a célkeresztbe’ látszok. A mikrofon nem ért, a lelke más, S a vájtfülűkkel unja már a hangom - Ha jönne verseimbe csúsztatás, Erősitője rontaná a rangom. Bordaröntgen ez rivaldafénnyel, Arcba vág megannyi lámpa kéjjel, Kétfelől középre így szorít, Éget és vakít!.. Vakít!.. Vakít!.. Ma torkom újszerű: repedt fazék, De nem merem a hangnemet cserélni - Hisz átverésnek értené a gép, S hogy eltusolja, nem lehet remélni. A mikrofon egy dög, egy pengeél - Hallása abszolút: ha falsot érez, Köp arra, hogy az ember épp csak él - Ragaszkodik a kottafej helyéhez. Bordaröntgen ez rivaldafénnyel, Arcba vág megannyi lámpa kéjjel, Kétfelől középre így szorít, Éget és vakít!.. Vakít!.. Vakít!.. E mikrofon - elasztikus nyakán - A gyíkfejével imbolyog, vonaglik: Ha hallgatok, harap a csend okán - Muszáj dalolni, míg a szusz... no addig. Ne kússz, ne köpj, ne merj, te mérgező! Tudom, hogy élsz - a színed, érced álca! S nekem - ki mint a kígyóbűvölő Csak bűvölök - a fő a kobra tánca! Bordaröntgen ez rivaldafénnyel, Arcba vág megannyi lámpa kéjjel, Kétfelől középre így szorít, Éget és vakít!.. Vakít!.. Vakít!.. A mikrofon - mohó madárfiók - A számba les, kikapja mind a hangot, Kilenc gramm ólma homlokomra csók - Kezem se véd: gitárba-húrba csapkod. Megint a végtelenbe tart e harc! Mi hát a mikrofon - ki tudja, kérem? Ma mécses ő, s vagyok mögötte arc, De szent az nem vagyok, meg ő se fényem. Bordaröntgen ez rivaldafénnyel, Arcba vág megannyi lámpa kéjjel, Kétfelől középre így szorít, Éget és vakít!.. Vakít!.. Vakít!.. Dalom zenéje nem szofisztikált, De hogyha csalna, zengne rossz irányba, Az arcomon csapódna mélyen át A mikrofonnak mozdulatlan árnya.         Bordaröntgen ez rivaldafénnyel, Arcba vág megannyi lámpa kéjjel, Kétfelől középre így szorít, Éget és vakít!.. Vakít!.. Vakít!..
© Marosi Lajos. Fordította, 2017
© Marosi Lajos. Előadása, 2020