Egy görbe arc nevet tükörben - én, Simán becsaptak engem, ejnye, látom: Van itt sasorr, sok száj a fülhöz ér - Velence így mutatna karneválon. A gyűrü zárni kezd, felém tolat - A táncba elragadnak szédülésig. Ajaj, lehet, valódi arcomat A többiek csak álpofának érzik. Petárda s csillogás... De furcsa itt - A maszk-szemek sugára néz kimérten, Kiáltanak, hogy rossz ütem hevít, A párom ujja bánja: rájaléptem. Hogyan tovább? Azonnal elszökök - Vagy ővelük leszek vidám, de léha?... Remélem, ennyi állatarc mögött Akadnak emberarcok néha-néha. Paróka, maszk - csinált a báj, a kín - Király palástja, koldus ócska rongya... A bal felőli méla Harlequin, Ez itt Pribék, az ott a Nép Bolondja. Sötét amúgy, ki most mutat fehért, A másik bújni jött - a maszk kegyelmez, A harmadik felejti, meddig ért - Saját valója, arca - s hol a jelmez. Kacagni jó! De jő akármi még - E társaság nyugalmamat zavarja: Mi lesz, ha tetszik ennek a Pribék, S a maszkot ő le már sosem vakarja? Mi lesz, ha Harlequin csak könnyet ont, S örökre-bús tekintetét csodálja? Mi lesz, ha úgy marad, ki most Bolond, S a küllemét szokottra át se váltja? A jót hogy ismerem meg arc szerint? Hogyan lelek igaz szivekre bizton? A maszkra minden ember úgy tekint, Mint pajzsra: arcba kő sebet ne nyisson. Az álca titka nem kisért tovább: Agyam megérti már, és arra gondol, Akik közönyt mutatva álpofák, Köpéstől védik arcukat, s pofontól.                        
© Marosi Lajos. Fordította, 2005
© Marosi Lajos. Előadása, 2020