E vers aligha lesz vezérfonál, De nincs is arra felhatalmazásom... Fogantam bűnben, úgy, amint dukál - A nászban összegyűrt családi vásznon. Tudtam, a sors emelt a föld fölé, S mi, rangosak leszünk kemények, nyersek; És bandukoltam én a trón felé Mint várományos, vér szerinti herceg. Elég akarnom - tudtam -, s kész az út, El is került a veszteség, a bánat, Az iskolás és kardozó fiúk Vigyáztak úgy, mint apjuk jó apámat. Nem mérlegeltem én a szót soká, A levegőbe könnyedén beszéltem - De jól hatott a főkolomp okán: Az összes úri gyermeken lemértem. Az őrök ellen vívtunk háborút, Miattunk lett ragyás időnknek arca. A kés hegyéről ettem én a húst, S gyötörtem, aj, ha megvadult egy kanca! Királyfi voltam, így a szót: „Te jössz!”, A sors a homlokomra billogozta. Aléltam annyi díszes zabla közt, S ha mázsa könyv nyomott, se roskadoztam. Az ál-mosolyra nálam ál felelt, S a nézetem, ha felmerült egy ómen, Titok maradt, hisz’ jó bolond nevelt - Szegény Yorick halott azóta. Ámen! Zavart az osztozás, a nyers igény Kitüntetésre, díjra, más előnyre: Meginditott egy holt lovászlegény, Kijártam én a sarjadó mezőkre... Vadásztam egykor, ám a hév kihűlt, A vérebet s agárt utálni kezdtem, A vadnak béke jár, ha elterült - S az orvlövő vadászra cserditettem. Mit játszva élvezünk, beláttam én, Naponta mind nagyobb garázdaság az - S titokban éjjelente, ér vizén Lemostam azt a bűnt, amely benyálaz... Szemem kinyílt, fejem butult viszont, A házi intrikákra ásitottam. Rühelltem azt a kort, amit leront Az ember - úgyhogy olvasásba fogtam. Agyam mohón, akár a pók, figyelt, A csöndet és a rezdülést is értve - De gondolat s tudás nem ér hitelt, Ha nincs egy zug, hol cáfolás ne érje. A szál barátaimhoz elkopott, Mit Thészeusz kapott, is ócska séma. A „lenni - mégse lenni” megfogott Mint legmegoldhatatlanabb dilemma. A baj dagály, s ütemre vet tarajt, Nyilunk belézuhog - köles szitába, A válaszok közül kiszűrve majd, Melyekre fennen kérdezünk, s hiába. Atyám szavával ért a szólitás, Eléje mentem, kételyem csitítva, A gond emelt, e súlyos csábitás, S a szárny nehézkedése vont a sírba. Az élet gyenge ércből ötvözött, Csak összeálltam, s kezdtem tönkremenni. Ontottam vért, mint ők is, sok között, Nem volt erőm a bosszuról letenni. Fölényem épp a vég előtt - bukás. Ophélia! Hiszem, hogy nincs enyészet! De öltem, és ez szörnyü osztozás Azokkal, kikkel földbe tett a végzet. Erőszakunktól kaptam én csömört, Nem érdekelt a dán királyok éke, De ő szerintük Hamlet trónra tört, S riválisának ez került fejébe. A géniusz s a lázbaj - ikrek ők, Halála rákacsint a születőre. Mi, furcsa válaszokkal készülők Hibázva kérdezünk, s nem is előre.
© Marosi Lajos. Fordította, 2017
© Marosi Lajos. Előadása, 2020