A Szó szakadt előbb ki, a bánat és a vágy, Teremtetett a Föld, nyögött a száraz - Ezer böhöm darabja szállt a semmiségen át: Amerre vízbe hullt, szigetvilág az. Nagy útja volt, de semmi fuvarja, lobogója, Kiállva milljom évet, szakaszt, min áthaladt, Ruhát cserélt, s hiába: sziget, vizek manója, Ki szellemében így is a kontinens maradt. A Szó szakadt előbb ki, de mégis elfogyott, A Föld benépesült, s viták adódtak, Ezer reményt adó szigetre parti nép futott, Nevezve őket - így a szép! - hajóknak. De húz a part erővel - kötél se bírna jobban -, Hát visszatér bizonnyal e szétfutó csoport. Világ, ahol a tenger erélye-szíve dobban, Vigyázva szárazföldi erényt, szabályt, modort. És megbocsát-e érte vajon a tudomány, Hogy párhuzamot észlel itt az ember - De hogyha már igaz, hogy szó az ősi hozomány, Nos akkor ez a szó csakis a „tenger”!        
© Marosi Lajos. Fordította, 2016
© Marosi Lajos. Előadása, 2020