A hegyszoroson, csuda csendben, ahol fut a szél oda-vissza, A zord meredélyen, amin soha senki se járt, Lakott-lakozott a vidám szivü alpesi, alpesi visszhang - Kimondta a szót, hahogy emberi szóra talált. Van úgy, hogy egy mázsa magány letelepszik a mellre, a mellre, S csak halk nyüszités az a hang, amit ránt le a mély, „Segíts!” - veszi átal e szót az ekho, az ekho feleselve - Megóvja, mer ott viszi célba, hol nincs meredély. Nem-emberek, ó nem, a hegyre - felajzva, felajzva füvekkel, Fedezni akarva ricsajt, eszelős dübögést - Kiszálltak a Hangot a völgyben elölni, elölni sereggel: És dárda csikarta a sziklatorokbeli rést. Az éjjeli heccben a vér befröcsögte a mancsot, a mancsot - Tapodta a néma ekhót gonosz emberi láb. Golyó kaszabolta le reggel az alpesi, alpesi Hangot - És hulltak a könnyek, a kő pereg így csak alá!
© Marosi Lajos. Fordította, 2010
© Marosi Lajos. Előadása, 2020