Gyerünk, gyerünk! - rivall a kürt, S bezsong az úri sleppje. Vadászkörökben úgyse tűrt A lelkizés ecetje. Az ember mit ki nem talált: Meséset ölni, hattyupárt! S kilőtt az íj erővel... Vadászszemük trenírozott - Pedig csak most találkozott A hím a hattyunővel. Utóbbi élt az ég alatt, Hol miriád a csillag, Hová csak hattyuknak szabad, S még néha ők se bírnak. Terítsd ki szárnyad, és repülj, A sűrü kékbe így vegyülj, Manőverezz merészet, S emeljen égi ráhatás, Hová sosem hatolna más, Csak angyalok s nyögések. Lovagja ott is rátalált - Ha perc jutott szeretni -, S talán e perc, e megcsodált, A hattyudalt jelenti... Miként a Hírrel Érkezők, A föld felé suhantak ők - Veszély a szárnyalóknak! A bokrokon lesekszik át, Vadászhad ajzza föl nyilát: „Megállj!” a boldogoknak. Letörli izzadó nyakát A hős a díszkörökre, Ki nem hiába kérte hát: „Maradj, te perc, örökre!” A pár megélte ezt a sort - Hattyúdalának csúcsa volt - Szerelmi mámorában: Hisz úgy zuhantak ők együtt, Hogy mennyben élnek egy helyütt, A boldogok honában.
© Marosi Lajos. Fordította, 2014
© Marosi Lajos. Előadása, 2020