Noha vár magasult, az idő belemart, Örökét puha zöld moha lepte. De... a gránit, a halkszavu, szólni akart, Dideregve, keményen a mélybe kavart - Sorakoznak a harcok, a tettek. Nos a hőst az idő ki se kezdte: Kaparints be a máza alá, Vagy ha megragadod, nyel a beste, S kipakolgat eléd, voil! Ha lehullik a zár, meg a lánc vele száz, És a századokat ki-kirázza a láz - Rege száz születik, s amit elmagyaráz: Lovag-éra, meg ostromok, íjfaragás. Füled úgy igazítsd, jön az egykori szám, Szemed is legyen épp oda nyitva - Hisz a szó: szerelem - az időtelen ám, A ti távlatotokba' se ritka. Döngve szólt az acél, kaszabolta a kard, A lövészt meg a húr elevenbe, Bárdon ült a halál, böfögött, hasa mart, Dőlt az ellen a sárba, de élni akart, S jajjal adta magát kegyelemre. De akadt, aki élve maradva Lehazudta korábbi szivét, S noha jó neve volt, ma ebadta, Hisz a gyáva magát veri szét. Az a jó, ha a jelre kiront paripád, S tenyeredbe simulva tör élre pikád, Az a jó, ha belátni, ki lőne terád, No de némelyik orvul ereszti nyilát. Él-e gaz pofa nálatok? Üsd, nem apád! Nem ijesztget-e rút banyaszombat? Ám... A rossz - ugye - őrzi nevét, zamatát, S még a jobb korotokban is ronthat? Míg csak áll a világ (ha sietsz, ha maradsz), Árulók neve céda gazember, Addig ellen az ellen, s a harc neve harc, Szűk a cella, de kívüle van szabad arc - Mindig rámosolyogna az ember. Ezt törölni Kronosz sose fogja: Vájd le róla a felszini sort, S torka véresen visszabugyogja Ősi jónk s ami rákfene volt. Mostan és azelőtt, ezer éveken át - Ami ár, az az ár, s ami vád, az a vád; Mindig jó, ha kidől, amit mondanak rád, S védi hátad a bajban egy régi barát. Tiszta sort, sima bájt hagy a múlt köde ránk Saga és mese szép fonatában, Mert a jó, csak a jó marad ép igazán - Hajdan, évek után, meg a mában!
© Marosi Lajos. Fordította, 2014
© Marosi Lajos. Előadása, 2020