Nekünk gyertya jutott s kora esti imák, Hadi trófea - majd meg a kisdobosék. Belezúgva a könyvbe, zavart fiukák, Mi megéltük: a gyermeki gond is elég. Ki nem állják a kölykek A „kis buta”-kort - Hogyha képen ütöttek, Ökölcsata volt! Lyukas ingünkbe könnyet Is varrt be anyánk, Mi meg faltuk a könyvet Eltátva a szánk. Veritékpatakokba tapadt le hajunk, S a mesék aromás szava émelyitett, És a harc szaga járta be gondolatunk, Mit a sárga lapok szele ránkteritett. Titok ülte világ... Mi bogoztuk a szót - Sose-volt katonák, A riadni valót: A parancs ugye szent? Mire képes a rang? A csatába ha ment, Dübögött-e a tank? Hat a múlt! A viszály csupa-vér talaján Fiatalka agyunk teleszívta magát. Napi játékainkhoz a gyáva, zsivány S renegát szerepét sose kapta barát. Szaporán lefüleltük Az elkövetőt, S epedőn kiszemeltük Az álomi nőt; Mosolyogva fogadtuk Öcsénk erejét, S mi magukra kiszabtuk A hős szerepét. De ne hidd, hogy az álmodozás menedék: Hamar elfogy a kedv - körül annyi a vész! Igyekezz kifeszítni a holt tenyerét, Ami fegyvere volt, neked óvta a kéz. Ki ne hűljön a vért, Meg a kard: csata vár! Nosza tudd ki, miért Mi az ár, mi az ár! Sok-e benned a félsz, Vagy a mázli segít? - Fene tudja, de élsz, S ez a harcba repít. Ha a társad eléd zuhan, s vére elönt, S felüvöltve, a gyásszal az égig elérsz, S szinte penge hasítja le rólad a bőrt, Amiért a barátod a holt, te meg élsz, Akkor ismered azt - Kimutatta fogát - Minek bűze nyomaszt: A halál vicsorát! Aki rossz, s aki ál, E pofára ütők, A nyomukban a táj: Keselyűk, temetők. Ha apád szuronyára ragadt a mocsár, Ahogy tűzted utad, s bele folyt le a könny, Ha egy szörnyü csatába' derült ki az ár, Bizony az segitett, az a hajdani könyv. Hogyha húst sose falsz Le a kés hegyiről, Ha pihenni akarsz, Nem evezni elöl, S hagyod ölni a jót, Hadd eméssze tatár - Minek úgy a karód? Visz az ár, visz az ár...
© Marosi Lajos. Fordította, 2020
© Marosi Lajos. Előadása, 2020