Az emberem sötét, ruhája szürke, talmi - Ki volt miniszter, őrnagy és lakóbizalmi; Naponta változott a maszkja, orra, És hirtelen, „csak úgy” ütött gyomorra. A szárnyaim letörte - hecc, ha bánthat -, Rekedt a hangom: ősi hördülés, A kín s a gyöngeség betömte számat, S csupán motyogtam: „Élni nem kevés”. A népi hit szerint jelet kerestem, Hogy ez kibírható, hogy semmi vész... A nagykutyák elé bizony beestem, Igérve: „Abbahagytam, ennyi - kész!” A hisztizés köröttem el nem állna: „Ez Franciába jár - ahogy Tyumenybe mink -, Elűzni már a francba, Párizsába! De fent, ki tenni tudna róla, link.” A pénzem és a dácsa pletyka tárgya: Hogy annyi, mint a pelyva, dől a kincs. Amim van, átadom, akárki vágya A megfigyelt lakás (felára nincs). A pályatársaim tanácsa hasznos, Fölém hajolnak néha: „Homoríts!” Neves poéta mondta, régi harcos: „Tetőled snassz a rím vonyíts - konyíts”. Türelmem összedőlt, szakadt a húrja - Tegezni kezdtem én a vén Kaszást; Azóta vállamon dobolt az ujja, De félte hangom, ezt a krákogást. A bíróság elől minek kitérni? Ha kérdenek, megosztom én a tényt. Az életem le tudtam percre mérni - S a terhemet cipeltem hangyaként. Tudom, mi becstelen vagy épp magasztos - Elég korán belém ivódhatott. Az útam egy, csak egy, fiúk: a hangos. A jószerencse erre méltatott.
© Marosi Lajos. Fordította, 2015
© Marosi Lajos. Előadása, 2020