Tapintgatom a csendet, De szívem óva int, Ezért mi megnevettet, Előszedem megint. Elámultak az orvosok: „Hogy nyolc decit? Nagy ég!”... Okom kacagni volna sok - De félni is, elég. Vagyok egy cseppnyi tenger, Egy némafilmbe’ snitt. Lakatra zárt kis ember - S nevetni kezdek itt. Emlékeim keringenek, Szunyograjuk beér, S csikolnak szörnyü ingerek: Kacagni semmiér. Kopók a látomások - E falka borzadály: A nők között kacsázok, Mi nem nevetve - fáj! Nem alszom - ép, egész vagyok, Csapongok itt, meg ott, Röhögve majd kidurranok, S lesz ám vizit legott... Fehérköpeny-tanárom Bemért s kikérdezett: „Mit is nevet, barátom?” - S röpült az ágy felett. Vigyorgok én fölényesen, S kiráz, dobál a sokk. Ki így nevet, ki édesen - Ön ezt nem érti, Dok. Az „á”-ra kezd az élet, De már az „ú”-ra jár - Lilás lepelbe térek, S magával int a nyár. A „zsé”-be megkapaszkodok, Nem engedem, nem én - Zavarni néha még fogok! - S kezem szorít a „zsé”-n. Lilás lepel-redőim Nevetnek vissza rám. Na, hulla-vámszedőim, Fülig megint a szám! Kacagtató, ha meztelen Leöntök új pucért - S ha ez szerinte esztelen, Nem értem én, miért. A kórterem nem ad ki, A gőze semmiség - De szüntelen kacagni Okom került elég. Az óra körbejár, ketyeg - Gügyög nekünk: csi-csí... Ti fel sosem nevettetek - De bezzeg én - hihí!
© Marosi Lajos. Fordította, 2016
© Marosi Lajos. Előadása, 2020